Vannak a napnak random pillanatai, amelyekben lelassul egy picit az idő, hirtelen megnövekszik a kontraszt, a színek telítettsége. Amolyan JJ Abrams-es fényjáték kezdődik. Tök random pillanatok, amikor a buszon ül mellettem és a párás ablakra mered néhány másodpercig, amikor pacis füzetborítókat néz egy üzletben, vagy amikor a kémiakönyvét veszi fel az asztalról a labor étkezőjében. Tök random pillanatok, amelyekben megrohan egy érzés, és amelyekben két dolog tudatosul bennem. Az egyik, hogy valószínűleg az átlagosnál kissé több szerotonin szabadult az imént fel a szervezetemben, a másik pedig, hogy az a hajtincs, amelyet az ujjával a füle mögé simít, az a hajtincs mennyire tökéletessé teszi az ő tökéletes arcát. Izgulni kezdek a hajtincsért, hirtelen a legfontosabb dolog lesz az életemben, a fél karomat odaadnám érte, a hátulról súrlódó fényben szöszin rezgő, remegő, lengedező hajtincs az arca előtt, néhol egy-egy röpke pillanatra az orrához ér, a finom nőies kéz, és az a lágy, berögzült mozdulat, amellyel hátrasimítja azt a tincset, nem, nincs rá ott szükség az arca előtt, az csak egy kiegészítő, az az arc anélkül is éppoly tökéletes, hiszen a világ ezernyi, a lélek mélyéről feltörő boldogsága tükröződik rajta, a finom, gyermekien bájos vonalvezetésű orron, az eszméletlenül cuki orrcimpákon, amelyek rezegnek mikor elfojtja nevetését, és a tág szembogáron, melyet tündérkék írisz ölel körbe, és amely valószínűleg szintén a szerotonintól oly tág, mert ebben a pillanatban észrevette, hogy figyelem, hogy szemtanúja vagyok ennek a jelenésnek, és ebben a pillanatban eszébe jut minden, eszébe jut hogy szeretem őt. Hogy szeret engem. Elmosolyodik.