Igazából a legújabb kedvenc tárgyam a gitárom. Annyira gyönyörű, annyira letisztult, annyira egyszerű. Annyira klasszikus, annyira funkció cenrikus. A két humbucker pickup brutális eleganciája, a háromállású kapcsoló, a hangerő és effekt potméterek nikkelezett, jelöletlen puritanitása, a könnyű, matt fekete gitártest minőségi egyszerűsége, a rózsafa fogólapon fehéren világító, mégis diszkrét bundjelzések. Ezt a gitárt gitározásra építették és nem villogásra, mégis, ez a gitár tiszteletet parancsol ott, ahol megjelenik, mint egy vadállat, egy egzotikus, ragadozó nagyvad, amit láncon próbálnak visszatartani, szemet gyönyörködtet, az érzést pedig még jobban erősíti a hangolókulcsok alatti Cort felirat. De ez is csak addig tart, amíg meg nem szólal. Abban a pillanatban elfelejted, hogy néz ki. Az üreges test eleve felerősíti a hangját, a szirének énekét amit elektronika nélkül is kiad, sok éves gyári, beszürkült, rozsdás húrokkal. Ezekkel a húrokkal ezen a gitáron olyan rockot lehet zúzni, hogy belehalsz. Belehalsz, ott helyben. Félek rá új húrokat venni, mert nem tudom előre felmérni a következményeket. Ez a gitár aláz. Ez a gitár büntet.

Tavaly vagy mikor találtam egy cikket EISZen, ahol egy kutatási anyag éppen azt részletezte, hogy hogy nézne ki a tökéletes gitár, ha nem a kinézete lenne a lényeg, hanem hogy minél jobban lehessen rajta gitározni. Hát az összes gitár közül az enyém áll hozzá legközelebb.