Találkoztam ma a megállóban az áltosos ofőmmel. Nem sokat változott. A legelső dolog ami meglepett, hogy magasabb vagyok, mint ő. A második, hogy a fia óvodás. Mintha tegnap lett volna, hogy hallottam a hírt, hogy megszületett. Amikor még a gimiben járogattam hozzá néha különfranciára, akkor még csak tervben volt. Egyébként ezt leszámítva 12 éve nem láttam. Durva. Van új elsős osztálya. Kicsik, nincs is annál jobb, mondtam. Emlékszik még, amikor anya másodikban elvitt minket a suliba, és mondta, hogy álljunk meg a lépcsőnél és várjunk, amíg ő beszél a tanárnénivel, és mennyire csodálkozott azon, hogy szó nélkül megálltam az öcsémmel, és fogtam a kezét, és türelmesen addig álltunk ott, amíg anya vissza nem jött. Én erre elmeséltem, hogy másodikban vagy harmadikban amikor fogalmazást kellett írni, és bevezetés-tárgyalás-befejezés ugye, és Levi egy perc alatt kész lett. Hangosan felolvasta az osztálynak, hogy
Ülök a székben.
Iszom a kólát.
Hallgatom a zenét.
És ezen mindenki röhögött, de persze kapott rá egy nagy karót. Most pedig bánja hogy alsóban nem tanult, és valami tanfolyamot akar elvégezni, mert így szakképzés nélkül munkát se talál, mesélte. Ő nem emlékezett erre a sztorira egyébként. De elmondta, hogy mi van a régi osztálytársakkal. Huba plasztikai sebészként tanul és dolgozik, Rékának már férje van és gyereke, én meg fogtam a fejem hogy omg. Mondtam hogy Levente spanyolországban éppen mit csinál, és erre meg ő WOW. Adélra tök büszke, hogy gépészként így tud érvényesülni. Ja, mondom, ja. Mondtam még neki, hogy én meg kutatólaborban dolgozom a suli mellett, de szerintem nem nagyon érdekelte, úgyhogy nem is erőltettem a dolgot. Szerintem azt hiszi, hogy én is gépész vagyok. De legalábbis remélem hogy nem hiszi, hogy valami melós. A kinézetemről lehet hogy az jöhetett le. Amikor ott sorolta hogy ki lett mérnök, ki lett orvos, ki lett köztiszteletben álló közgazdász, akkor egy kicsit alsóbbrendűnek éreztem magam. De még akkor is, amikor azt mesélte, hogy kiből nem lett semmi és ki akar éppen kétségbeesetten szakmát tanulni, mert semmihez nem ért. Fura.

Az orvosokra meg igazából mindig is felnéztem.
Vagy csak féltem elkezdeni neki magyarázni, hogy mivel is foglalkozom. Bonyolult, nagyon.