Blogolni azt lenne kedvem amúgy, de ami a napi 8 és fél órámat kiteszi, az a munka, és az leginkább titkos, amelyik része nem titkos, az bonyolult, amelyik része pedig nem szakma, hanem minden más, akkor az alapján pedig túl könnyen beazonosítható lenne a konkrét cég. De elkezdtem csinálni egy offline prezentációt belőle, amit levetíthetek baráti összejövetelek alkalmával, mert már elkezdtem megunni, hogy a családtagjaim sem tudják, hogy mivel foglalkozom.

Az alváson túl a fennálló szabadidőmet az otthon szépítgetése és karbantartása teszi ki, azzal kapcsolatban pedig az tart vissza, hogy annyi nevezetes földrajzi pontra lehet róla rálátni, hogy akárcsak az udvart befotózva is könnyen megtalálható lenne a helye, azt meg pláne nem akarom mutogatni, hogy milyen értékeket tartok benne.

Úgyhogy itt fent csak arról teszek ki fotót, ahogy éppen nem rendeltetésszerűen használom a lépcsőt.

De bárki jön látogatóba, azt szívesen látom, és grillkolbásszal fogom kínálni.

Esetleg a napi két és fél óra ingázást lehet énidőnek nevezni, de azt pedig arra használom ki, hogy olyan olvasási teljesítményt nyújtsak, amelyet még a fiatalon és bevállalósan sem mertem volna bevállalni. Például elkezdeni a Setét Tornyot, amit még Joe olvasott órákon, és én csak annyi láttam belőle, hogy iszonyatosan hosszú és legalább ugyanannyira érdekes is, aztán most meg már a Callai Farkasok közepén tartok, és annyira elmerültem benne, hogy az már a krónikás képességeimet is befolyásolja, ahogy avatott szemeknek már feltűnhetett.

Egyébiránt ha már szerepjáték, amióta kijött a cross-play, azóta munka után összejárunk baldurozni a kollégákkal. Itt még lvl 3-as szinten vagyunk, életvidámak és bizakodóak a jövőt illetően.

Nem, nem én vagyok a ház méretű borz.