Szerintem közismert a jelenet, ahogy a világháborúban az otthonról messzire elszármazott katona egy békés pár percben a lövészárokban előveszi a sisakjából a kedvesének gyűrött fotóját, végigsimítja szerelmesen, majd visszateszi, és folytatja a harcot. Nos, be kell vallanom, hogy nekem egy egész zsebalbumom van M fotóiból, eszményien szép kivétel nélkül mindegyiken, és ezt az albumot szoktam zsebre vágni, amikor konferenciára vagy tanulmányi versenyre indulok messzi földre, ebben az albumban szoktam nézegetni a képeit, és emlékezni az életünkre prezentáció előtt. A problémám az, hogy már lassan betelik, pedig M még ennél is egyre szebb és szebb lesz, és fotó is egyre több készül belőle, nekem meg nincs szívem szelektálni a fotóit, mert nekem mindegyik kell. De M még ennél is nagyszabásúbb dolgokat művel, ő konkrétan IRL fotósnaplót vezet. A problémám megoldása pedig az, hogy fizikailag elválaszthatatlanok vagyunk, és olyankor nincs szükségünk fotóra.