Volt egyszer egy évfolyamtársam, aki mindig vonakodva adta meg az ímélcímét, amikor meg kellett. Ez nem az a fajta vonakodás volt, mint amikor valaki szégyelli a bugyuta címét, amit még évekkel ezelőtt csinált meg amikor még poénnak tűnt, de most már felnőttként vállalhatatlan, de azóta is lusta egy vállalhatóbbat csinálni. Inkább az a fajta vonakodás volt, hogy ő úgysem nézi, akkor meg minek. Az nem számított, hogy szinte minden fontos ügyet, házikat, gyakorlatokat, jegyzeteket ímélen intézünk, levlista, miegymás. Aztán utána csodálkozott meg méltatlankodva közölte, hogy de hát ő csak vasárnap vette észre, hogy hétfőn kapott ímélt arról, hogy mi lesz a pénteki zh-ban. Te pedig legszívesebben odaálltál volna elé, izomból a képébe borítottad volna a padot mint a fuck this shit mém, zihálva odahajoltál volna a füléhez, és belesúgtad volna, hogy az emailcímet legalább kétnaponta illik ellenőrizni baszki, nem a középkorban élünk, ahol havonta egyszer jár a postakocsi.
Ezt most csak azért mesélem, mert valahogy ilyen embereknek képzelem el a telenor és a magyar állami pályázatkezelő ügyfélszolgálatos embereit is.
Egyébként az egyetemnek van vodás flottája, ahol szinte minden ingyen van és tejjel-mézzel folyó percdíjak és annyi ingyen sms, hogy nem is fogom győzni ezoterikus műsorokba elküldözgetni őket, csak ezt eddig senki sem mondta.